(magic forest)

(to sleep alone again)

be kell hogy valljam
néha még mindig álmodozom arról
hogy egyszer jön majd valaki és
szeretni fogja mindenemet
de legfőképp a hibáimat

szeretni fogja a pöttyöket az arcomon

meg a bőrömön átlátszó hajszálereket

és szeretni fogja az örökké karikás szememet is
meg hogy nem látok semmit sem kontaktlencse nélkül

 

szeretni fogja hogy rövid a hajam
és reggelente mindig égnek áll

 

szeretni fogja a visszeret a jobb térdem hajlatában

mint Radnóti aki versében említi a felesége bokáján levőt

 

  

szeretni fogja a szétlyuggatott fülemet is
és esténként csókot lehel majd rá

szereti majd a számat is amit néha
idegességemben véresre harapok

meg a sebhelyet is a bal lábamon

amit 10 éves koromban szereztem egy építkezésen

  

és szépnek látja azokat a dolgokat is
ami mindenki más szerint gusztustalan

és szeretni fog engem a kócos fejemtől
a hülyén álló kislábujjamig

 és majd neki hagyom hogy megismerje

a vállamon az erek pontos mintázatát

 

és még azt is hogy megszámolja amit eddig senki se tudott

hogy pontosan hány pötty található az egész testemen

 

és nem kellene tőle semmi
tényleg semmi semmi se

csak annyi hogy tényleg szeresse
az egész

reménytelen                              reménykedő

lényemet

kár hogy az a valaki most nagyon messze van

vagy még meg sem született

vagy meghalt egy motorbalesetben

de az is lehet hogy csak egyszerűen

nem tudja hogy mennyire szeretném

(esernyő/pocsolyák.2012)

(esernyő)

ma már fel sem keltem az ágyból.
ma én leszek az erősebb megint

nem rohanok hozzád, bárhol

is vagy. úgysem vársz senkit.
fel sem ébredek igazán, odakint

olyan reménytelenül esik az eső
mire kinyitom a szemem, sötét van
és összeszorul a szívem a gondolattól
hogy valahol sétálsz, túl vékony kabátban
és nincs nálad esernyő.

annyira vágyom rád, hogy a gyomrom is felfordul
tőle és nem segítenek
sem a gyógyszerek, sem az alkohol
de sírni nem fogok, azt már nem!
...melegen tartom a helyedet, ha talán
mégis, akkor is, ha csak ma estére.
szinte hallom, ahogy visszhangzik az utcán
a köhögésed.

persze tudom, hogy sosem jössz.
nem számít. én vagyok az erősebb.
felmartál belülről, mint a sav.
addig kortyolok belőled
amíg semmi nem marad.

(pocsolyák)

magamra aggattam a gönceidet
és azt játszottam hogy te vagyok
virág a gomblyukamba, nem tudtam még
hogy talán egy kicsit így is maradok.
nevettél és aztán táncoltunk
részeg vagyok – mondtam - tőled.
te mindig ilyennek szeretted a nőket
vörös hajjal és erősen kifestve
de utáltad
a rúzsos cigarettacsikkeket

a hamutálban.

nem is tudom, hogy kerültünk mi össze
két kicsit sem passzoló darab
a reggeli napfényben egymásba ékelődve
én meztelenül, te félig ruhában.
még a szemüveged is rajtad maradt.
csak ekkor vettem észre
bár már régóta ismertelek
hogy a szemed nem is barna,
rosszul hittem...
olyan színű, mint tavasszal
az eső utáni pocsolyák
és lágyan úsznak benne, mint a falevél
a hatalmasra tágult pupillák.

gyújtsunk rá – mondtam öltözködés közben.

megfogtad a vállam.
- mért remegsz ennyire?
és én csak bámultam üveges mosollyal
a pocsolyakék semmibe.