(all these lights don't make it any warmer)

na... szóval a lo-fi fotózás egy létező dolog, és igen, erre még csak most jöttem rá. nem mintha nem örülnék egy puccos kamerának, de ez van, és el fogom érni, hogy működjenek a szar képeim. azaz majd jövőre, miután túléltem a holnap biztosan várható csúnya másnapot. utsó poszt az évben, köszi, hogy olvastatok, csak így tovább 2015-ben is légyszi. addigis itt van pár kép a városomról karácsony táján... kicsit vidéki, pár dísz elég ízléstelen is, de igyekeztem működőképes perspektívákat teremteni. a minőségbeli problémák még látványosabbak, mivel sötét volt... tessék kiélvezni :D

so... lo-fi photography is actually a thing and yes, i just figured it out now. it's not like i don't want to own a really fancy camera, but hey, that's what i have, and i'm going to make this shit work. i mean next year after i survived the massive hangover i'm definitely gonna have tomorrow. last post of the year folks, thanks for following me, please continue to do so in 2015. here are some pics of my city during christmas... a bit provincial, some of the decorations are a little tawdry, but i tried to make perspectives work. the low quality of the pics is showing more since it was dark... enjoy. :D

soundtrack: The Pogues ft. Kristy MacColl - Fairytale of New York

 

(love is like a cigarette)

 Barátok. Szerelem. Hajnal. Gin, bor, whiskey, cigi. Kaja, beszélgetés, nevetés, zene.
Mindigis vonzott az emberek közötti intimitás, a természetesség, és a generációmra jellemző felszabadító/boldog/reménytelen nemtörődömség ábrázolása. A képek tökvéletlenül készültek egy házibuliban, hajnaltájban, enyhe alkoholos befolyásoltság alatt.
Köszönöm a részvételt Verának, aki 12 éve közeli barátnőm, és Gostonnak, akivel 7 éve szeretik egymást.

Friends. Love. Dawn. Gin, wine, whiskey, cigarettes. Eating, talking, laughing, music.
I've always been fascinated by intimacy between people, naturalness, and the capturing of the liberating/blissful/hopeless carelessness of my generation. The pics were taken unintentionally at a party, near dawn, mildly influenced by alcohol.

I'd like to thank for the participation to Vera who's been my close friend for 12 years and Goston, who's been her lover for 7 years.

Soundtrack: Kasabian - Me Plus One

 

(still have chaos in myself)

régen nagyon szerettem rajzolni, aztán most nyáron, hosszú kihagyás után kezdtem újra. a szöveg egy rendkívül katartikus hétvége után készült.

 when i was younger i really loved to draw and after a long break i started doing it again this summer. the text was written after a really catartic weekend.

lassan 25 éve itt vagyok, és még mindig próbálom kideríteni, hogy mi ez az egész. mi a barátság és mi a szerelem, meg mi ez a rengeteg minden, amit érzek. annyira tele vagyok szeretettel, majdhogynem minden és mindenki iránt, igazából olyan érzés nekem az élet, mintha folyamatosan iszonyúan be lennék mdma-zva: bármikor nagyon szívesen megölelnék valakit, mindig van kedvem táncolni, de ha nincs itthon kaja, akkor nem eszek, és még arra se vagyok képes, hogy rendesen felöltözzek, pedig elég hideg van... és ez az egész nagyon, nagyon felszabadító.

i've been here for almost 25 years, and i'm still trying to find out what's this all about. what does it mean to be in love, to be friends, what are all these things i'm feeling. i'm so full of love towards almost everyone and everything; my life is like being constantly on too much mdma: i could hug someone all the time, i always feel like dancing, but if there's no food at home i'm not eating and i can't even bring myself to dress up properly even though it's quite cold... and it's so, so liberating.

vajon van valahol valaki a világon, aki kíváncsi minderre? akinek random pillanatokban eszébe jutok valamiről, és mondjuk elképzeli, hogy kinyúlt pólóban ülök itthon a hideg kávémmal hajnali háromkor, és ecsetekkel a számban, különböző festékekkel összekenve verset írok, vagy épp a szakirodalommal birkózok a nyelv evolúciója kapcsán? vagy ahogy délben kiesek az ágyból, és hegedűt hangolok bugyiban és zokniban, teát főzök, és hülyének néznek az emberek, amikor sétálok az utcán, és fényképezem a dolgokat, amik mellett ők nap mint nap elmennek és pillantásra se méltatják?

is there anyone out there in the world who cares about all this? who is reminded of me in random moments, maybe imagines how i sit here in a worn out t-shirt with my cold coffee at 3 in the morning, paintbrushes in my mouth, different colours splattered all over me, meanwhile i try to write a poem or read some literature on the evolution of language? or maybe when i crawl out of bed midday, tune my violin wearing panties and socks, make some tea, and then people think i'm crazy when i'm walking down the street, taking pictures of things they see and pass by every day and really don't care about?

van két srác, akik a leggyönyörűbb zenéket csinálják, arra szoktam rajzolni/festeni. beszélgettem velük, és az egyikük azt mondta, hogy amikor zenélnek, az azért olyan jó, mert egymás szívén játszanak. ez volt az egyik legszebb dolog, ami valaha hallottam, azt kellett volna válaszolnom, hogy igen, és az aztán elér mások szívéhez. az enyémhez mondjuk nagyon. és annyira szeretnék visszaadni ebből valamit, csak egyszerűen nem találom a módját, pedig én is szeretnék elérni másokhoz. minden egyes szavam, képem, rajzom egy kísérlet erre.

there are 2 guys who make the most wonderful music ever,  that i listen to while drawing/painting. i talked to them and one said that the music they make is so good because they play each other's heart. this was one of the most beautiful things i've ever heard, i should've replied that yes, and then it reaches other people's hearts too. mine, for example, extremely deeply. and i want to give something in return so much, but i can't find a way, even though i'd really like to reach others. my every word, every picture, every drawing is an attempt.

sokat gondolkoztam azon is, hogy mikor lett az életem ennyire szürreális. talán akkor, amikor hirtelen felindulásból ráborítottam egy jó nagy adag kékzöld hajfestéket a fejemre, vagy akkor, amikor két kísérő nélküli portórum elfogyasztása után először léptem be a hno3 [helyi csináldmagad-indie-zenész klub] ajtaján? vagy lehet, akkor, mikor az első beatles bakelit forgott a lemezjátszónkban, és öt-hat évesen, totális gondtalanságban táncoltam rá, úgy, ahogy azóta se?
de lehet, hogy a születésemmel kezdődött mindez, vagy talán már sokkal hamarabb eldőlt minden egy hatalmas szürreális szupernovával az univerzumban...

i've thought a lot about when my life became so surreal. maybe when i  suddenly decided to immense my head in a big mess of bluegreen hair dye, or when i first walked through the door of hno3 [local underground diy-indie place] after consuming 2 shots of porto rum with no chaser? or maybe when i first put a bakelite by the beatles in the stereo when i was 5 or 6, and danced to it in total abandon, the way i never danced again?
or maybe it started the day i was born, or earlier, it was all destined to happen with a huge surreal supernova in the universe...

cím/title: Nietzsche ("one must still have chaos in one's self to give birth to a dancing star")
elképesztően jó zene+festészet poszt egy barátnőmtől/awesome music+paintings blogpost by a friend: Lekics Lilian - zenéről és festészetről
soundtrack: Klaxons - Love Frequency